2016. szeptember 15., csütörtök

Lojalitás és jelentés

Elérkezett a pillanat, amikor vallanom kell. Nem csupán a résszel kapcsolatban, hanem összességében mindenről. Köszönöm azt, hogy lojálisak vagytok hozzám, így pedig nyilván én is az leszek. Először is, a hátamról semmi információ, a vérvétel... Nos, az rossz lett, az első röntgenen mondta a doktornő, hogy ilyen korban ilyen kezet nem igazán látott. Tehát jól kezdődött a hetem. Nem is igazán tudok, és nem is szeretnék még erről beszélni, ugyanis nem fogom az ördögöt a falra festeni. Másodszor. Ez a sztori sokkal régebb óta van terítéken. Néhány éve a nagymamámnál daganatot diagnosztizáltak, azonnal műteni kellett és már ez a hír is igazi fejlövés volt az egész családnak. Tekintve arra, hogy kijelenthetem, félig meddig ő nevelt fel. Velem volt, és van is a mai napig, ő a harmadik szülőm, tehát a kapcsolatom vele azt hiszem ezerszer erősebb, mint ahogyan az megszokott lenne. Vagyis nem tudom, én így érzem. Számtalanszor megműtötték, majd kiújult ismét a rák, soha nem láttam ennyi erőt egy emberben sem. Pedig ő sem húsz éves. Egy szót sem szólt az elején, aztán felmerült benne a bizonyos feladás. Ott voltam mellette édesapámékkal együtt, mondtam neki, hogy nem szabad. Nem lehet, hiszen hahó, lassan végzek! Ott a szalagavatóm! Ott van minden...! Legyőzte. Képes volt annyi fájdalom és szenvedés után legyőzni a rákot. Mélységes tiszteletet érzek, és büszkeséget, hiszen ez nem kis szó. Eltelt néhány hónap és elkezdett gyengülni, még jobban fogyni, rosszul lett, stb. Aztán jött a veséje, amit "nem vettek észre", ugyanis "ez nem az ő szakterületük". Kérdezem én... Tessék? Tehát tucatnyi vizsgálat, CT, röntgen és miegyéb után, nem vették észre, hogy a veséi konkrétan a leállás szélén állnak? Letargia. A tudat, hogy ismét fájdalmai vannak és lesznek is. De valahogy ismét rendbe hozták, úgy ahogy, de jól volt és a nyarat is mellettem töltötte, amikor éppen nem dolgoztam naphosszat. A születésnapom után, miután sorban jöttek számomra a bizonyos sokkok, ismét csőstül jött a baj. Be kellett feküdnie a kórházba, ugyanis előtte nem sokkal kapott vért, két hétig egy másik klinikán volt, ott pedig annyira legyengült, hogy járni sem tudott biztonságosan. Rehabilitációra került, ahol olyan lázas lett, hogy sokkos állapotba esett, onnan pedig egyenesen a kardiológiára vitték. Ott pedig őszintén jobban volt, egészségesen nézett ki. Mégis éreztem, hogy ebből már nem lábal ki... Mostanra pedig lábra sem tud állni, a veséje felmondta a szolgálatot és azt sem tudom, mi vár ránk holnap vagy holnapután. Dialízisre kellene mennie, de ahhoz túl gyenge, ha pedig nem kap dialízist, itt a vége. Most pedig nagyon úgy tűnik, hogy elérkezett ez a pillanat. Lassan, de haldoklik és tehetetlen vagyok, nem csak én, de a szüleim is. Erősnek kell mindig mutatkoznom amikor mellette vagyok általában minden egyes délután és hétvégén, hiszen ha látja hogy mi feladjuk, akkor neki még nehezebb ez az egész. Tehát ma kaptam a hírt édesanyámtól, hogy készüljek fel, ugyanis ami bent vár, arra fel kell készülnöm. Nos, ezt nem részletezném, de gyökerestül megváltozott bennem minden, ha eddig nem történt volna meg. Közel áll hozzám, közelebb mint bárki más, vagy a családom bármelyik tagja. Elképzelni sem tudom, hogy mi lesz ezután, annak ellenére is, hogy tisztában voltam azzal, hogy ez lesz a vége. Én pedig amellett, hogy rengeteg órám van, még tartanom is kell magam, ugyanis a szüleim ölik egymást a történtek miatt. Mivel mint említettem, édesanyám kórházban dolgozik, de egyszerűen az ő keze sem képes olyan messze elnyúlni, ennek a levét ő maga is megissza. Nem Isten, hogy csodát tegyen. Édesapám viszont képtelen mindezt elfogadni, hiszen valamilyen szinten nem is lehet, az édesanyjáról van szó. Tehát itthon sincs békém, ezerrel tanulok, a kis szabadidőmben írom a részeket, hét eleje óta három kilót fogytam és mégis még működik a gépezet bennem. Pedig sosem leszek az a kőkemény valaki. Mégis kénytelen vagyok ebben a sztoriban erős, és vigasztaló lenni. Ott lenni és fogni a kezét, amíg még lehet. A rész pedig reményeim szerint a hétvégén jön, ha pedig nem, a jövőhét folyamán valamikor. Sajnálom, hogy nem hoztam semmi jó hírt, de kötelességemnek éreztem elmondani mindezt nektek.
Tovább szép estét!


~Miss. Chief~






3 megjegyzés:

  1. Szia :)

    Tudom, hogy nem igazán ismersz, de azért tudd, hogy ettől függetlenül ha dumálni szeretnél valakivel, rám számíthatsz :) Nagyon sajnálom azt, ami veled és a családoddal történt! A nagymamád pedig a legkitartóbb ember akiről eddig hallottam (vagy olvastam :)). Sajnos csak azt tudom mondani, hogy kitartást! Remélem hamarosan minden jobb lesz :)

    Sok sikert a jövőre nézve!!!

    xoxo
    Berry (Appleblues)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A résszel meg ne törődj a lényeg, hogy jobban legyél, ezt pedig szerintem mindenki beláthatja

      Törlés
    2. EL sem tudod hinni, mennyit jelent nekem mindaz, amit leírtál... Köszönöm szépen. Nagyon. Jól esik, hogy vannak még ilyene emberek, mint te!
      ~Miss. Chief~

      Törlés